Mona Lisa
A festőművészet leghíresebb alkotása minden bizonnyal a felbecsülhetetlen értékű Mona Lisa, amely a párizsi Louvre-ban található. Leonardo da Vinci 1503 és 1506 között készült képe a rejtélyessége, szépsége és utánozhatatlan technikai kivitelezése révén méltán vált a világ legkiválóbb képzőművészeti munkájává. A mindössze 77×53 cm méretű, nyárfalemezre festett táblakép számtalan különös titkot rejt, szinte lehetetlenség is valamennyit számba venni.
A modell
A szakemberek évszázadok óta vitatkoznak azon, vajon kit is ábrázol a pompás alkotás. A leginkább elfogadott vélemény szerint a gazdag firenzei selyemkereskedő, Francesco del Giocondo feleségét, Lisa del Giocondót, lánykori nevén Lisa Gherardinit. Innen ered a festmény közkeletű elnevezése is: a Lisa a hölgy keresztnevéből, a Mona pedig a Madonna szó rövidítéséből, a kép címe így tehát „Lisa asszony”-ként fordítható magyarra. A művet alighanem az új otthonába rendelte a pár Leonardótól, s egyben megünnepelve második fiuk, Andrea születését (pár évvel korábban ugyanakkor elvesztették egyik lányukat, a szomorkás mosoly talán erre utalhat).
A Mona Lisa cím Giorgio Vasarinál bukkan fel először, aki bő három évtizeddel Leonardo halála után írta meg a reneszánsz zseni életrajzát. Maga a kép a művész legkedvesebb tanítványa, kísérője, a Salainak (azaz ördögfiókának) becézett Gian Giacomo Caprotti da Oreno birtokába került, ő pedig La Giocondaként hivatkozott a nagyszerű remekműre. Leonardo feltehetőleg Firenzében találkozott először modelljével, Lisa Gherardinivel, mégpedig a Santissima Annunziata-templomban, ahol a Giocondo családnak saját kápolnája volt. Lisa – aki húszas évei második felében járhatott a festmény elkészültekor – korábbról is ismerhette a művészt, hiszen férjének háza közel állt Leonardo családjáéhoz, és Francesco del Giocondo az üzleti tevékenysége révén szoros viszonyban állt a jegyzőként dolgozó Piero da Vincivel, a festő apjával. Modellként egyébként más személyek is szóba jöttek, így például Aragóniai Izabella nápolyi hercegnő, a hermelines nőként ismert Cecilia Gallerani, Isabella d’Este mantuai hercegnő, valamint a véreskezű Cesare Borgiával többször összeütközésbe kerülő, a kor nagyasszonyának számító Caterina Sforza. Szakértők meglátása szerint a Mona Lisa nagyon hasonlít magára Leonardóra is, talán azért, mert a kép modellje a művész vér szerinti anyja lehetett, Caterina, egy egyszerű szolgálólány.
A Mona Lisa elrablása
1911. augusztus 20-án a Mona Lisát ellopták a Louvre-ból, s a kép hihetetlen „karriertörténete” lényegében ettől a dátumtól számítható. A festményt természetesen korábban is a remekművek közt tartották számon, ám elsősorban csak a művészettörténészek, a bűnesetet azonban felfújta a korabeli sajtó, s ekkor már a szélesebb tömegek érdeklődését is felkeltette az enigmatikus kép. Rossz nyelvek szerint a Mona Lisa hűlt helyét többen nézték meg a francia múzeumban, mint magát az alkotást.
A tettes az olasz Vincenzo Peruggia volt, akinek nem kellett bonyolult tervet kidolgoznia a festmény ellopására, elegendő volt csupán besétálnia a Louvre-ba, és leakasztania a falról az értékes képet. Minden idők legmerészebb, legszemtelenebb és leghíresebb műkincsrablási ügye két éven át tartott, s a titokzatos mosolyú hölgyet lassan az egész világ megismerte. A bűnelkövetőt állítólag hazafiúi érzelmek vezérelték, ezért az olaszok csaknem nemzeti hőssé tették. Peruggia (állítása szerint) csupán vissza akarta adni a képet „jogos” tulajdonosának, az olasz nemzetnek, s a büntetését is ennek megfelelően szabták ki, alig pár hónapot kellett csak börtönben töltenie. A Mona Lisa egyébként 1518 óta volt Franciaországban, I. Ferenc király ugyanis megvásárolta azt a nála vendégeskedő Leonardótól.
Peruggiának nem volt nehéz dolga a lopás végrehajtásakor, hiszen akkoriban a múzeumok a képeket jobban féltették a rongálóktól, mint a tolvajoktól. A Louvre pedig éppen a későbbi elkövetővel készíttette el azt az üvegkalitkát, amelynek a képet meg kellett védenie a vandáloktól, Peruggia tehát jól ismerte az alkotást, és tárolásának körülményeit is. Miután kisétált vele a múzeumból, párizsi lakásában rejtette el a képet, és ezután hosszú ideig várt arra, hogy a kedélyek lecsillapodjanak. Két év után szánta el magát a cselekvésre, a Mona Lisát a bőröndje aljába rejtette, és elindult vele Olaszország felé, ahol már várták őt. 1913-ban ugyanis Peruggia levelet írt (romantikus módon Leonardo Vincenzóként írta alá) a műkereskedő Alfredo Gerinek, aki az Uffizi igazgatójának társaságában egy szállodai szobában találkozott az elkövetővel. A „bátor hazafit” a rendőrség természetesen azonnal őrizetbe vette, ám – mint fentebb említettük – nem esett különösebb bántódása, mindenki örült ugyanis, hogy a híres festmény különösebb sérülések nélkül került elő. 1914-ben a Mona Lisát visszajuttatták a Louvre-ba, de előbb még Olaszországban is kiállították Leonardo nevezetes alkotását.
1931-ben került nyilvánosságra az az információ, miszerint a Mona Lisa ellopásában egy argentin csaló, Eduardo de Valfierno is fontos szerepet játszott. A gyakran „Márki”-ként emlegetett férfi elsősorban spanyol mesterek hamisított képeivel üzletelt Dél-Amerikában, s ebben a középkori művészek technikáját kiválóan utánozni képes restaurátor-festő, Yves Chaudron volt a segítségére. Valfierno állítólag 1910-ben tette át működési területét Franciaországba, társa pedig a híres párizsi művésznegyedben, a Montmarte-on bérelt magának műtermet. Ha hinni lehet a beszámolójuknak, ők bérelték fel Peruggiát a Mona Lisa ellopására, hiszen tudták, hogy a híres kép számukra nagyon jó üzletet jelenthet. Chaudron feladata volt, hogy másolatokat készítsen a portréról, amelyeket aztán jó pénzért el lehetett adni gyanútlan (de kevésbé jó szándékú) műgyűjtőknek. Mindössze arra volt tehát szükség, hogy sokáig ne bukkanjon fel sehol a valódi alkotás (ezért rejtegethette azt Peruggia évekig), amikor pedig mégis visszakerült a múzeumba, Valfierno az összes becsapott „tulajdonosnak” azt mondta, hogy az övéké az eredeti, míg a Louvre-ban csak egy ügyes másolat tekinthető meg. A feltevések szerint a csalók összesen hat utánzatot készítettek a Mona Lisából (400 éves itáliai bútorokból kivágott falapokra), és adtak el jó pénzért a világ legkülönbözőbb pontjain. Meglepő érdekesség, hogy a lopást csupán másnap, augusztus 21-én vették észre a múzeum alkalmazottai, de azt is csak úgy, hogy egy fiatal művész, Louis Beraud felhívta figyelmüket az üresen lévő falra.
Ködös mosoly
A Mona Lisával kapcsolatban legtöbbször a nő titokzatos mosolyát szokták kiemelni, és számos elmélet született már arról, mi állhat a különös arckifejezés hátterében. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy Leonardo sfumatotechnikája fontos szerepet játszik benne: az olasz „ködös, füstös” kifejezésből eredő eljárásmód lényege az, hogy a körvonalak, színátmenetek nem válnak el élesen egymástól, hanem könnyedén (valóban füstszerűen) tűnnek át egymásba. A művész ezt a technikát leginkább a száj megfestésénél vitte tökélyre, ez lehet tehát a mosoly egyik titka. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagynunk az életrajzíró Giorgio Vasari feljegyzéseit sem, amelyek a mű keletkezésének körülményeire utalnak. „Leonardo, mivel Mona Lisa gyönyörű szép volt, a következő fogással élt: miközben a hölgyet festette, mindig hívott valakit, aki énekelt vagy muzsikált, folyton bohócokat tartott, hogy felvidítsák a modellt, hogy elűzzék a komolyságot” – írja Vasari, aki szerint tehát a folytonos, de visszatartott nevetési kényszer szülte meg a nő titokzatos mosolyát. Ezenkívül számos művészettörténész, orvos és pszichológus próbálta megfejteni a rejtélyt, és volt, aki terhességre, más hiányzó metszőfogakra, arcidegbénulásra, súlyos szívproblémákra gyanakodott, egy félezer éves, többször restaurált, átalakított festmény alapján azonban természetesen lehetetlen pontos kórképet adni a rajta szereplő modellről.
Figyelemreméltó meglátásnak számít ugyanakkor a – David Hockney festőművészről és Charles Falco optikával foglalkozó tudósról elnevezett – Hockney–Falco-tézis, amely szerint a XV. század elején nem véletlenül következett be hatalmas minőségi ugrás a festészetben. A szinte fényképszerű portrék megjelenése szerintük elsősorban a camera obscura elnevezésű optikai eszköz alkalmazásának köszönhető, az általa vetített képet ugyanis a művészeknek csupán körbe kellett rajzolniuk a vásznon vagy táblán. Az elmélet megalkotói szerint részben vagy egészben a Mona Lisa is így készülhetett, nemcsak Leonardo zsenialitásának köszönhető tehát a mű tökéletessége. A későbbi alkotók (például a XVI. század második felében született Caravaggio) aztán domború tükröket is alkalmaztak a camera obscura nyílásában, s ezzel tovább tökéletesítették az eszközt. Ezek a találmányok egyébként a középkorban is léteztek már (vagyis valóban használhatták őket), amire jó bizonyíték Jan van Eyck 1434-ben született alkotása, az Arnolfini házaspár, ezen ugyanis egy domború tükör jelenik meg a hátsó falon.
Hiányzó szemöldök?
Kering egy olyan legenda is a Mona Lisával kapcsolatban, miszerint a nő arcán bizonyos hiányosságokat fedezhet fel az alapos szemlélő. „Különös, hogy e bájos nőnek nem volt szemöldöke” – írja róla az elsősorban regényszerzőként ismert Stendhal az 1800-as években, ám pár évszázaddal korábban Vasari még másképp látta ugyanazt a portrét. „A szemöldök úgy van megfestve, hogy szinte látni lehet, hogyan nőnek ki az egyes szálak a testből: egyik helyen sűrűbben, másik helyen ritkábban, a bőr pórusait követve” – olvasható a középkori alkotó kiváló munkájában, A legkiválóbb festők, szobrászok és építészet élete című összefoglalásban. A modern vizsgálatok is bebizonyították, hogy a nőnek eredetileg valóban volt szemöldöke, csupán egy rosszul sikerült tisztítási kísérlet halványította el teljesen. Az ábrázolt hölgynek egyébként olyan erőteljes, határozott vonalú a szemöldökcsontja és homlokeresze, hogy ez a mai hiányosság egyáltalán nem feltűnő. Jellegzetes a figura kéztartása is, a balon nyugtatott jobb kéz kiegyensúlyozottságról és magabiztosságról árulkodik, ezért a későbbi alkotók is szívesen alkalmazták a modellek ilyesfajta beállítását a képeiken. Ma már az eredeti festményen nem látszik, ám a róla született utánzatokon jól kivehető, hogy az egyszerű ruhába öltözött asszony az ablak előtt egy karosszékben ül, s bal keze ennek karfáját markolja. Köztudott, hogy Leonardo a Mona Lisát állandóan szépítgette, alakítgatta, és sohasem tartotta befejezettnek. Az erre utaló hiányosságok leginkább a nő kezein figyelhetők meg, az ujjak nem igazán befejezettek, ráadásul a művész többször is átfestette őket, hogy ráleljen a helyes tartásra. Idős korában aztán már nem nagyon tudott foglalkozni az állandóan magával hordott műalkotással, a festőt ugyanis feltehetőleg paralízis, részleges bénulás kínozta, így a kezét nem mindig tudta használni. (Ezen az sem segített, hogy Leonardo „kétkezes” volt, vagyis a ballal is éppen olyan kiválóan rajzolt, mint a jobbal, de a betegség az egész testén elhatalmasodott.)
A festő ujja
Leonardo da Vinci műveinek azonosításában – érdekes módon – nagyon sokat segített a festő ujjlenyomata, a kiváló alkotó ugyanis több munkáján is ott hagyta ezt a jellegzetes szignót. Nem feltétlenül szakmai hiúság vezérelte az ilyen esetekben, inkább az, hogy szerette finoman, kézzel is eldolgozni a felvitt festéket. Ennek megfelelően többnyire a mutató- vagy középső ujj lenyomata maradt ránk, például Ginevra de’ Benci portréján, vagy a Szent Jeromost ábrázoló képen. A korai műveken az azonosítást könnyebb elvégezni, hiszen ekkor még egyedül dolgozott, később azonban segítőkkel, tanítványokkal, akik – kevéssé ismert módon – még a Mona Lisáról is készítettek utánzatokat. Némely esetben a bal kéz valamelyik ujjának mintázatát lehet felfedezni a képeken, ami szintén Leonardo „kétkezességét” támasztja alá. Az antropológusok az ilyen aprócska jelekből is képesek fontos következtetéseket levonni, például arra vonatkozólag, hogy valóban arab származású lehetett-e a művész vér szerinti anyja, illetve milyen táplálékot fogyasztott az általában vegetáriánusnak tartott Leonardo (aki festés közben szívesen evett). A sok esetben csupán részleteiben fennmaradt ujjlenyomatok száma több százra tehető, vagyis egy ilyen hatalmas „adatbázis” birtokában már komoly kutatásokat lehet végezni.
Veszélyben
A Mona Lisa népszerűsége 1911-es elrablását követően nőtt meg igazán, s a híres festményt ezután fokozottan védték mindenfajta bűncselekmény ellen. A Vincenzo Peruggia-féle ügybe egyébként belekeveredett a költő Guillaume Apollinaire és a festő Pablo Picasso is, de hamarosan sikerült tisztázniuk magukat a vádak alól. Kiderült, hogy a híres művészek „csupán” más, a Louvre-ból ellopott szobrocskákat birtokolnak, amelyeket sajnálkozva visszaadtak, és mivel úgy tűnt, hogy nem tudtak a műtárgyak bűnös eredetéről, gyorsan ejtették is ellenük a vádakat.
A II. világháború idején a festményt (a múzeum szinte összes kincsével együtt) biztonságos helyre szállították, így nem került a szisztematikusan fosztogató németek kezére. 1956-ban azonban a Mona Lisa kisebb károkat szenvedett, amikor egy vandál savat fröcskölt az alsó részére, és még ugyanebben az évben egy bolíviai bűnelkövető hajított követ a képre, megrongálva a bal könyöknél lévő részét, amelyet ezért restaurálni kellett. 1974-ben Tokióban vörös festéket fújtak Leonardo alkotására, 2009-ben pedig a Louvre ajándékboltjában vásárolt csészéjét vágta hozzá egy orosz nő, de a kép mindegyik esetben sértetlen maradt. Ehhez természetesen hozzájárult az is, hogy egy jó ideje már golyóálló üveg óvja a világ legértékesebb festményét.
1963-ban a Mona Lisát egy luxushajón Amerikába szállították, mégpedig egy olyan speciális tartályban, amely a jármű elsüllyedése esetén is a víz felszínén maradt volna. A parton rendőrök és titkosügynökök várták a képet, Washingtonban pedig maga Kennedy elnök és felesége leplezte le a különleges kiállítási tárgyat a nagyközönség előtt. A fővárosból a festményt a New York-i Metropolitan Múzeumba vitték, ahol néhány hét alatt több mint egymillióan tekintették meg. Mint később kiderült, az egyik éjszaka csaknem katasztrófa történt, beindult ugyanis a plafonba épített tűzoltó szerkezet, és órákon keresztül folyt a víz a felbecsülhetetlen értékű műalkotásra. Bár az őrök a szemcsés képet adó fekete-fehér képernyőn nem észlelték a bajt, a kép elé helyezett üveglap megvédte a festményt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése