2011. augusztus 1., hétfő

Leonardo: Utolsó vacsora

Leonardo milánói freskója a művészettörténet által talán legtöbbet elemzett, és legrejtélyesebbnek tartott alkotása. A Santa Maria delle Grazie kolostor refektóriumát, vagyis ebédlőjét díszítő falkép két esztendő alatt készült el, s bár számos változtatás (általában dilettáns beavatkozás) történt rajta az évezredek folyamán, hajdani fényét máig megőrizte – akárcsak súlyos titkait.

A freskó hármas csoportokba rendezi a szereplőket, a főalak azonban kétségkívül a középen szemlesütve ülő Jézus, valamint a tőle balra lévő (és a Megváltótól riadtan elhúzódó) Júdás. Újabban a Krisztus mellett ülő Jánost is nagy figyelem kíséri, különösen az amerikai Dan Brown 2003-ban – magyarul 2004-ben – kiadott regénye, A da Vinci-kód megjelenése óta. A szerző ebben felveti azt a lehetőséget, hogy a Jézus oldalán szerényen meghúzódó, lányos arcú ifjú valójában Mária Magdolna lehet, Krisztus felesége, akinek gyermeke is születhetett a nagy tanítótól. Brown szerint Leonardo is osztotta ezt a nézetet, ezért rajzolódik ki Jézus és az asszony alakja között egy erőteljes V alak, amely a kehely, vagyis a nőiség szimbóluma. Az elmélet támogatói szerint a híres milánói freskó az isteni vérvonal létezésére kívánja felhívni a figyelmet.

Ha a Biblia szemszögéből vizsgáljuk meg a falképet, Márk evangéliumának 14. részét fedezhetjük fel benne. Leonardo a Szentírás következő sorait fogalmazta meg a maga eszközeivel: „És a mikor leülnek és esznek vala monda Jézus: Bizony mondom néktek, egy közületek elárul engem, a ki velem eszik. Ők pedig kezdének szomorkodni és néki egyenként mondani: Csak nem én? A másik is: Csak nem én?” A kompozíció annyira tökéletes, hogy a hirtelen támadt zsivajt szinte magunk is hallani véljük. Egyedül a középpontban ülő Krisztus marad csendben, aki nem akarja leleplezni elárulóját. A hagyomány szerint az utolsó vacsorára Márk evangélista anyjának házában kerülhetett sor (az övé lehetett a Getszemáni-kert is), így tehát az általa adott leírás akár történetileg is hiteles lehet.

A freskó alatt – a szereplők könnyebb azonosíthatósága érdekében – régen talán még az apostolok nevei is ott szerepeltek, és némely forrás azt állítja, hogy Leonardo Jézus és a tanítványok portréját külön-külön is megfestette, de ma már ennek az állításnak megkérdőjelezik a hitelességét. Az új technikának, a festésénél és alapozásnál alkalmazott (beváltnak egyáltalán nem nevezhető) eljárásoknak köszönhetően a kép a XVI. század közepére elvesztette a színeit, és a feljegyzések szerint szinte csak az alakok körvonalai maradtak belőle. Bár ez erős túlzásnak tűnik, így már érthető, miért nem sajnáltak a szerzetesek egy ajtót vágni a falba (közvetlenül Jézus lába alatt), hogy a konyhából könnyebben el lehessen érni a refektóriumot, még az étel kihűlése előtt.

Egy közelmúltban elvégzett – félszáz festményt érintő – kutatás arra az érdekes dologra mutatott rá, hogy az elmúlt ezer év során jelentősen megváltozott az utolsó vacsorát ábrázoló képeken lévő ételek mennyisége. A főfogás, illetve a tányérok mérete kétharmadával növekedett ez idő alatt, míg az asztalon található kenyéradag mintegy negyedével. A tudósok ezt a különleges (és első látásra haszontalannak tűnő) felfedezést azzal hozták összefüggésbe, hogy a századok során egyre inkább növekedett az emberiség által előállított élelmiszer mennyisége, s így az ebből eredő biztonságérzete is.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése