Az itáliai reneszánsz talán legnagyobb művész-polihisztora, Leonardo da Vinci az 1480-as években festette meg a Sziklás Madonna című táblaképét, amelyet a következő két évtizedben még két újabb, az eredetitől alig különböző változatban ismét elkészített. Vajon mi vitte rá a korszak kiemelkedő géniuszát, hogy erre a témára pazarolja idejét és energiáját, miközben számos álma megvalósítatlan maradt?
A Sziklás Madonnának jelenleg három változatát ismerjük, a legkorábbi (1483–86-ban készült) verzióját a párizsi Louvre-ban őrzik, a másodikat (1495–97) Olaszországban, míg a legkésőbbi (1491–1508) alkotást a londoni National Galleryben találjuk. A pompás remekmű eredetileg a milánói San Francesco Grande-templom szárnyas oltárának részét képezte volna, de a megrendelők nem tudták kifizetni a teljes vételárát, ezért a kép feltehetőleg Ludovico Sforzához került. Később azonban a szerzetesek mégis összegyűjtötték a pénzt Leonardónak, aki így kénytelen volt újra ecsetet ragadni, és ismét megfesteni ugyanazt a témát. Ahelyett viszont, hogy szolgai módon lemásolta volna az első változatot, a második alkotáson több érdekes módosítást is végrehajtott.
A legtöbbet elemzett első és harmadik (párizsi és londoni) verzión a központi alaknak számító Madonna egy barlangban üldögél elmélázó arccal, miközben jobbjával a mellette térdeplő kisded Keresztelő Szent Jánost vezeti a csecsemő Jézus elé. A vízparton lévő Megváltó mögött Uriel arkangyalt fedezhetjük fel, aki a Louvre birtokában lévő képen sejtelmes mosollyal tekint ki ránk, jobb keze hosszú, kecses mutatóujját pedig határozottan Keresztelő Szent Jánosra irányítja. Mivel az angliai változaton Uriel csupán szenvtelenül ül Jézus közelében, a művészettörténészek sokat vitatkoztak – és vitatkoznak ma is – azon, miért ábrázolta Leonardo kétféleképpen ezt a figurát. A leginkább elfogadott vélemény szerint az arkangyal rámutató mozdulata azért tűnt el a második képről, mert az túlságosan is Jánosra irányította a figyelmet, a nála sokkal fontosabb személynek számító Krisztus helyett. Ezt a megrendelő szerzetesek igen botrányosnak találhatták, és arra kérhették Leonardót, hogy készítsen a festmény helyett egy másikat, ez viszont a fentebb említett anyagi vitákhoz vezetett, és az ügy csak akkor zárult le, amikor a művész rászánta magát a kép újbóli megalkotására.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése