Szakálltalan Krisztusok

A Megváltó Krisztust a mai ember többnyire szakállt és bajuszt, valamint hosszú sötét hajat viselő férfiként képzeli el, ami nyilvánvalóan a templomokban és a különféle műalkotásokon látható ábrázolások következménye. Ám ez nem volt mindig így, hiszen még a XV. században is akadtak olyan alkotók, akik csupasz arccal festették meg Jézust, és ezzel nem követtek el eretnekséget, hanem éppen ellenkezőleg: visszanyúltak a keresztény gyökerekhez.

A leghitelesebbnek elfogadott Krisztus-ábrázolás a híres torinói lepel, a legenda szerint ugyanis ezzel takarták le a keresztről levett halott Megváltót, így testének lenyomata rajta maradt a 436 cm hosszú és 110 cm széles vásznon. Keletkezéséről János evangéliumából értesülhetünk, ám maga az értékes relikvia csupán a VI. században került elő Edessa városfalából, hosszas hányódás után. Ez fordulópontot jelentett a Krisztus-ábrázolások történetében, hiszen előtte többnyire mindenféle arcszőrzet nélkül, rövid, göndör hajjal ábrázolták a Megváltót, nyilvánvalóan görög-római mintára.

Ha elfogadjuk az olasz város San Giovanni-székesegyházában őrzött lepel valódiságát, akkor Jézus a halála idején 30–33 esztendős, 180 cm magas és 80 kg súlyú férfi lehetett, amivel alighanem kiemelkedett kortársai közül. A hosszú haj, illetve a szakáll és a bajusz „hihető” rekvizitumai egy ókori zsidó tanítónak, legalábbis hitelesebbek, mint az Apollóra vagy Bacchusra (Dionüszoszra) hasonlító ábrázolásmódok. Jézus alakja ugyanakkor nemcsak külsőségeiben, de egyéb tulajdonságaiban is megfelelt az antik istenekének, fontos „kelléke” volt például már a kezdetekben a szőlő, amelyet Júdeában életfaként tiszteltek. A monda szerint Dionüszoszt, a bor és mámor istenét gödölyeként áldozták fel, s ez a mártíromság éppúgy Krisztusra, Isten bárányára is jellemző. A bor a zsidó és a keresztény szertartásokban egyaránt kulcsszerepet tölt be, s a régi ábrázolásokon gyakran megjelenő motívum volt a keresztből vagy a Megfeszített sebéből kihajtó szőlőtő – a gyümölcs így vált az újjászületés szimbólumává.

A mai értelemben vett Krisztus-ábrázolásra szép példa Albrecht Dürer 1500-ban készült önarcképe, amelyen a művész az akkoriban tipikusnak tartott Jézus-arccal mutatja be magát, szakállal és bajusszal, vállra omló hosszú hajjal, farkasszemet nézve a festmény megtekintőjével. (Tudjuk ugyanakkor, hogy kissé idealizált ez a kép, hiszen Dürer nem büszkélkedhetett ilyen szabályos orral, és a haja is inkább barnásvörös, semmint sötétbarna volt.) A nürnbergi mesterrel közel azonos időben alkotó németalföldi Hans Memling ugyanakkor még csupasz képpel – vagy legalábbis nagyon ritka arcszőrzettel – mutatja be Krisztust egy Granadában látható táblaképén, amely így a VI. század előtti ábrázolásmódhoz viszi közelebb a festményt.

Irodalom21 – A debreceni magyartanárok lapja. Kövessen minket!