Van egy közkeletű vélekedés a lovas szobrokkal kapcsolatban, miszerint ha az állat két mellső lába a levegőben rúgkapál, akkor a gazdája csatában esett el, egy felemelt pata a harcban szerzett súlyos sérülésre utal, ám ha a nemes paripa négy lábbal áll a talapzaton, az azt jelenti, hogy lovasa természetes módon halt meg, és költözött át a túlvilágra. De valóban létezik-e a különleges kód, és tudott-e róla minden szobrászművész?
Az állítás első hallásra meglehetősen tudománytalannak tűnik, és a tapasztalatok is azt mutatják, hogy nem sok köze van a valósághoz. Elég például csak a törököket legyőző Savoyai Jenő szobrait megfigyelnünk, amelyek egyikén (a budai Várban) a ló mind a négy lábával szilárdan a földön áll, míg egy másik változaton (Bécsben) ágaskodó paripán látható a hadvezér-herceg. Ez már önmagában is ellentmondás, de ha a mítoszt igaznak feltételezzük, akkor a magyarországi verzió a helyes, Savoyai Jenő ugyanis természetes halállal halt meg, szélütés következtében 1736-ban. Több tucat amerikai szobron elvégzett vizsgálat is azt támasztja alá, hogy a kód legfeljebb csak minden harmadik esetben teljesül, így viszont nem minősül törvényszerűségnek. Az Amerikai Egyesült Államokban egyébként a mítosz egy újabb elemmel egészül ki: azoknak a tábornoknak, akik túlélték a polgárháborút, a szobrai észak felé néznek, míg az elesetteké délnek, de ennek sincs 100%-os valóságalapja.
A legenda támogatói ugyanakkor azt mondják, hogy a lábakra figyelő ábrázolási mód csak a középkorban, illetve előtte volt jellemző, később pedig már csak esztétikai szempontok vezérelték a művészeket. Ám ha megvizsgáljuk a két leghíresebb ilyen jellegű reneszánsz műalkotást, akkor szintén elbizonytalanodhatunk a feltevés igazságát illetően. Donatello a XV. században Gattamelata padovai zsoldosvezér lovas szobrát készítette el, míg Verrocchio a velencei Colleoniét. Ezeken a paripák egyik lába emelkedik a magasba, ami csatában szerzett súlyos sérülésekre utalna, ám ez a hadakozásból élő katonáknál gyakori dolognak számított. Annyi bizonyos, hogy egyik zsoldosvezér sem ütközetben esett el, hanem természetes halált halt, az előbbi 73, az utóbbi pedig 75 esztendős korában. Ezek alapján egyik szobron sem kellene felemelt lábbal ábrázolni a lovat, és ezt Donatellónak és Verrocchiónak is tudnia illett volna. A művészek ugyanakkor nem erre figyeltek, hanem igyekeztek tudásuk legjavát nyújtani a műalkotások kiöntésekor, márpedig egy lovas szobrot annál nehezebb elkészíteni, minél kevesebb szilárd ponton rögzül a talajhoz. Aki ezt a feladatot hibátlanul meg tudta oldani, és megoldást talált a hatalmas bronzalkotások súlyelosztási-egyensúlyi problémájára, azt a legnagyobbak közt tartották számon.
a lényeg az utolsó két mondatban van, már ami a bronz szobrokat illeti. Ahol mindkét mellső láb elszakad a talajtól, ott vagy egy dús farok támaszt (horgonyoz) hátul, vagy valami más támaszték segít megállni. Még nehezebb egy márványból v. más kőből való szobrot megbízhatóan és esztétikusan kiegyensúlyozni.
VálaszTörlés