A magyar Botticelli

2007. június 8-án bombaként robbant a hír: az esztergomi studiolo reneszánsz falképeit Sandro Botticelli készítette. A szenzációs felfedezés mögött a restaurálásokat tíz éve vezető Wierdl Zsuzsanna és az ELTE művészettörténeti tanszék professzora, dr. Prokopp Mária kutatásai álltak. A Firenzében bejelentett új attribúciót felkarolta a politika és felkapta a média – csak a szakma fogadta hűvös elutasítással. Művészettörténész-körökben sokan csóválták a fejüket, de a nyilvánosság előtt kevesen vállalták fel véleményüket. Dolgozhatott-e egy sztárfestő az esztergomi várhegyen? Miről árulkodnak az átfestések alól előkerült eredeti ecsetvonások? Működhet-e a stíluskritika a nedves vakolatra készült alárajzolás és alászínezés alapján, ha a freskó felső rétege, maga a „festmény” lekopott? És főként: mekkora művészeti piacot jelentett a quattrocento Magyarország?
Folytatás itt.

Leonardo: Utolsó vacsora

Leonardo milánói freskója a művészettörténet által talán legtöbbet elemzett, és legrejtélyesebbnek tartott alkotása. A Santa Maria delle Grazie kolostor refektóriumát, vagyis ebédlőjét díszítő falkép két esztendő alatt készült el, s bár számos változtatás (általában dilettáns beavatkozás) történt rajta az évezredek folyamán, hajdani fényét máig megőrizte – akárcsak súlyos titkait.

Folytatás itt.

Ki kicsoda az Utolsó vacsorán?

Leonardo három Sziklás Madonnája

Az itáliai reneszánsz talán legnagyobb művész-polihisztora, Leonardo da Vinci az 1480-as években festette meg a Sziklás Madonna című táblaképét, amelyet a következő két évtizedben még két újabb, az eredetitől alig különböző változatban ismét elkészített. Vajon mi vitte rá a korszak kiemelkedő géniuszát, hogy erre a témára pazarolja idejét és energiáját, miközben számos álma megvalósítatlan maradt?

Folytatás itt.

Raffaello: Az athéni iskola

Az itáliai reneszánsz kiváló tehetségének számító Raffaello 1508-ban kapott megbízást II. Gyula pápától a vatikáni palota termeinek, a „Stanzáknak” a kifestésére. Az athéni iskola című freskó (amely a filozófia dicsőítésének számít) annyira elnyerte a szentatya tetszését, hogy ezután az összes helyiséget az urbinói művésszel dekoráltatta. Raffaello a képen sok száz esztendő legkiválóbb elméit vonultatta fel, köztük számos ismert kortársát, s a szereplők közül legalább két tucatot ma is azonosítani tudunk.

Folytatás itt.
Ki kicsoda Az athéni iskolában? / English Who is Who at Raphael's School of Athens?

A Mona Lisa titkai

A festőművészet leghíresebb alkotása minden bizonnyal a felbecsülhetetlen értékű Mona Lisa, amely a párizsi Louvre-ban található. Leonardo da Vinci 1503 és 1506 között készült képe a rejtélyessége, szépsége és utánozhatatlan technikai kivitelezése révén méltán vált a világ legkiválóbb képzőművészeti munkájává. A mindössze 77×53 cm méretű, nyárfalemezre festett táblakép számtalan különös titkot rejt, szinte lehetetlenség is valamennyit számba venni. Folytatás itt.

Botticelli, az olasz egység előhírnöke?

La Primavera, vagyis A Tavasz címet viseli Sandro Botticelli 1482-ben keletkezett, hatalmas méretű táblaképe, amely a firenzei Uffizi-galériában tekinthető meg. A reneszánsz korának egyik legszebb, hihetetlen precizitással és részletességgel megfestett alkotása Lorenzo di Pierfrancesco de’ Medici számára készült házasságkötése alkalmából. Néhányan viszont úgy vélik, hogy az örök szerelmet szimbolizáló kép meghökkentő politikai tartalommal bír.

Ha mitológiai jelenetként értelmezzük a festményt, akkor balra Merkúrt láthatjuk, a vörös leples isteni hírnököt, mellette pedig a három Grácia, Zeusz lányai lejtenek könnyű táncot. Középen áll Vénusz, a szerelem és szépség istennője, fölötte Ámor szórja nyilait. A jobb oldalon egy érdekes történet bontakozik ki a szemünk előtt, a fák mögül kikerekedett orcával előtörő Zephir, a langyos nyugati szél veszi üldözőbe Flórát, a virágok istennőjét. A bájos hölgy később a csábító felesége lett, így a pazar díszítésű ruhában virágokat szóró nőalak ismét csak ő lehet, kis idővel később, immár a nász után. Flóra a kedvesétől, Zephirtől kapta azt a különleges képességet, hogy minden virággá változik, amihez csak hozzáér.

Van azonban a képnek egy mélyebb, szimbolikus értelme is, amely a felbukkanó jelképek segítségével fejthető meg. A háttérben látszódó babérlevelek (latinul „laurus”) a Lorenzo névre, míg a narancsok („mala medica”) a Medicire utalnak, vagyis a gazdag firenzei család fejére. Néhány szakértő szerint a festménynek rejtett politikai üzenete van, mégpedig a sokak által áhított (ám az egymással folyton civakodó városállamok miatt megvalósulni nem tudó) olasz egység létrejöttét sürgeti. A magasban röpködő Ámor nevét visszafelé olvasva Rómát kapjuk, Flóra pedig Firenzére utal, amelynek a neve a „virág” szóból ered és a címerében is egy liliomot találunk. A három Grácia (közülük a jobb oldali a kor egyik nagyasszonyát, Caterina Sforzát mintázza) három nagy itáliai városállamra, Pisára, Nápolyra és Genovára utal, míg Merkúr Milánóra, Zephir és a nimfa pedig Bolzanóra és Velencére. Egy másik magyarázat szerint a Botticelli-mű Dante Isteni színjátékának képi megfogalmazása lehet. Ha ez így van, akkor a gyümölcsért nyúló bal oldali alak nem Merkúr, hanem Ádám, mellette a három isteni erény (Hit, Remény és Szeretet) látható, aztán Dante elbeszélő költeményének női főszereplője, Beatrice, végül pedig a szintén az Isteni színjátékban szereplő Matilda, valamint Éva és az őt üldöző Sátán bibliai alakjai.

Irodalom21 – A debreceni magyartanárok lapja. Kövessen minket!

Miért van szarva Mózesnek?

Michelangelo Mózest ábrázoló márványalkotása a világ legszebb, legkifejezőbb szobrai közé tartozik. A fotókon többnyire önmagában szokták mutatni, pedig a félezer éves remekmű csupán II. Gyula pápa síremlékének egy darabja. A hóna alatt lévő kőtáblákról a híres bibliai személy könnyen azonosítható, a fején található szarvak azonban ördögi figurát varázsolnak Mózesből.

Michelangelo eredetileg négyszögletűre tervezte a szentatya síremlékét, hogy körbe lehessen járni, a belsejében pedig egy ovális teret szeretett volna kialakítani a koporsó számára. Később azonban jelentősen egyszerűsített az elképzelésen, és a pompás építészeti alkotáson felállítandó 40 szobornak is csak egy részét készítette el. A figurákat a művész ezúttal is carrarai márványból faragta ki, a kőtömböket maga válogatta össze a bányában, és a saját pénzéből fizette ki azokat. Michelangelo természetesen arra számított, hogy II. Gyula azonnal visszaadja a tartozást, a pápa azonban húzta-halogatta a dolgot, ezért a kiváló mester mérgében összepakolt és Firenzébe távozott, ahonnan alig bírták visszacsalogatni.

A 235 cm magas Mózes-szobor legérdekesebb részletei kétségkívül a férfialak fejét díszítő szarvak. Ezzel a művész természetesen nem kigúnyolni vagy démonizálni szerette volna a zsidó népet az ígéret földjére vezető bibliai személyt, csupán követte a középkorban szokásos ábrázolásmódot. Mózes ilyesfajta megjelenítése ugyanakkor egy félrefordítás eredménye lehet, mégpedig Szent Jeromosé, aki a Szentírás eredeti szövegében lévő „arca bőre fénylett” kifejezést tévesen „arcáról a fény szarvakat formált”-ként értelmezte, ám ezt sokáig senki nem merte megkérdőjelezni.

Érdekes a figura beállítása is, amely nem előre, hanem bal felé néz el a távolba. Erre talán az a közelmúltban talált levél ad magyarázatot, amelyet egy ismeretlen személy írt Giorgio Vasarinak, nem sokkal Michelangelo halála után, a XVI. század második felében. A levél szerzője a mű megszületése után bő két évtizeddel állítólag maga javasolta a szobrásznak, hogy a figura sokkal szebben mutatna, ha a feje kicsit oldalra fordulna. Néhány nap múlva az ismeretlen személy újra megnézte a szobrot, amely ezúttal már balra nézve trónolt a helyén. Michelangelo egy tréfával ütötte el a dolgot, ám szakértők szerint valóban képes lehetett végrehajtani ezt a csodát. Ehhez csupán néhány centiméteres változtatásra volt szükség a kompozíción, ráadásul ez a Mózes-alak már a művész számára is sokkal kifejezőbb lett. A kőtáblák őrzője, Isten kiválasztottja így ugyanis elfordította fejét a kereszthajó oltáraitól, ahol a keresztények akkoriban – egyfajta aranyborjúként – Szent Péter láncait imádták, s ezt a puritán Michelangelo sohasem nézte jó szemmel.

Irodalom21 – A debreceni magyartanárok lapja. Kövessen minket! 

A Sixtus-kápolna freskói

„Csinálj, amit akarsz!” – vetett véget a pápa Michelangelóval folytatott vitájának. II. Gyula ugyanis eredetileg sokkal kevésbé grandiózus tervvel állt elő, mindössze a nagy területű és üres mennyezetet szerette volna ornamentális elemekkel tagolni, és az ablakok fölé az apostolok képmásait festetni. Erre a tervre szemelte ki a szobrászt, aki vonakodva fogadta el a megbízást. Ugyan amikor Domenico Ghirlandaio műhelyében tanonckodott, mestere épp a Santa Maria Novella-templomban Lorenzo de Medici apósának kápolnájában egy freskón dolgozott, ebből következően Michelangelónak volt jártassága a freskófestésben. Olyan művet akart létrehozni, amelynek még nem volt párja a világon. A részletek itt.

Járja körbe a Sixtus-kápolnát! (Az egér bal gombjával és gördítőjével barangolhat!)

Michelangelo rejtett üzenete.

A Mona Lisa titkai

Mona Lisa

A festőművészet leghíresebb alkotása minden bizonnyal a felbecsülhetetlen értékű Mona Lisa, amely a párizsi Louvre-ban található. Leonardo da Vinci 1503 és 1506 között készült képe a rejtélyessége, szépsége és utánozhatatlan technikai kivitelezése révén méltán vált a világ legkiválóbb képzőművészeti munkájává. A mindössze 77×53 cm méretű, nyárfalemezre festett táblakép számtalan különös titkot rejt, szinte lehetetlenség is valamennyit számba venni.

A modell

A szakemberek évszázadok óta vitatkoznak azon, vajon kit is ábrázol a pompás alkotás. A leginkább elfogadott vélemény szerint a gazdag firenzei selyemkereskedő, Francesco del Giocondo feleségét, Lisa del Giocondót, lánykori nevén Lisa Gherardinit. Innen ered a festmény közkeletű elnevezése is: a Lisa a hölgy keresztnevéből, a Mona pedig a Madonna szó rövidítéséből, a kép címe így tehát „Lisa asszony”-ként fordítható magyarra. A művet alighanem az új otthonába rendelte a pár Leonardótól, s egyben megünnepelve második fiuk, Andrea születését (pár évvel korábban ugyanakkor elvesztették egyik lányukat, a szomorkás mosoly talán erre utalhat).

A Mona Lisa cím Giorgio Vasarinál bukkan fel először, aki bő három évtizeddel Leonardo halála után írta meg a reneszánsz zseni életrajzát. Maga a kép a művész legkedvesebb tanítványa, kísérője, a Salainak (azaz ördögfiókának) becézett Gian Giacomo Caprotti da Oreno birtokába került, ő pedig La Giocondaként hivatkozott a nagyszerű remekműre. Leonardo feltehetőleg Firenzében találkozott először modelljével, Lisa Gherardinivel, mégpedig a Santissima Annunziata-templomban, ahol a Giocondo családnak saját kápolnája volt. Lisa – aki húszas évei második felében járhatott a festmény elkészültekor – korábbról is ismerhette a művészt, hiszen férjének háza közel állt Leonardo családjáéhoz, és Francesco del Giocondo az üzleti tevékenysége révén szoros viszonyban állt a jegyzőként dolgozó Piero da Vincivel, a festő apjával. Modellként egyébként más személyek is szóba jöttek, így például Aragóniai Izabella nápolyi hercegnő, a hermelines nőként ismert Cecilia Gallerani, Isabella d’Este mantuai hercegnő, valamint a véreskezű Cesare Borgiával többször összeütközésbe kerülő, a kor nagyasszonyának számító Caterina Sforza. Szakértők meglátása szerint a Mona Lisa nagyon hasonlít magára Leonardóra is, talán azért, mert a kép modellje a művész vér szerinti anyja lehetett, Caterina, egy egyszerű szolgálólány.

A Mona Lisa elrablása

1911. augusztus 20-án a Mona Lisát ellopták a Louvre-ból, s a kép hihetetlen „karriertörténete” lényegében ettől a dátumtól számítható. A festményt természetesen korábban is a remekművek közt tartották számon, ám elsősorban csak a művészettörténészek, a bűnesetet azonban felfújta a korabeli sajtó, s ekkor már a szélesebb tömegek érdeklődését is felkeltette az enigmatikus kép. Rossz nyelvek szerint a Mona Lisa hűlt helyét többen nézték meg a francia múzeumban, mint magát az alkotást.

A tettes az olasz Vincenzo Peruggia volt, akinek nem kellett bonyolult tervet kidolgoznia a festmény ellopására, elegendő volt csupán besétálnia a Louvre-ba, és leakasztania a falról az értékes képet. Minden idők legmerészebb, legszemtelenebb és leghíresebb műkincsrablási ügye két éven át tartott, s a titokzatos mosolyú hölgyet lassan az egész világ megismerte. A bűnelkövetőt állítólag hazafiúi érzelmek vezérelték, ezért az olaszok csaknem nemzeti hőssé tették. Peruggia (állítása szerint) csupán vissza akarta adni a képet „jogos” tulajdonosának, az olasz nemzetnek, s a büntetését is ennek megfelelően szabták ki, alig pár hónapot kellett csak börtönben töltenie. A Mona Lisa egyébként 1518 óta volt Franciaországban, I. Ferenc király ugyanis megvásárolta azt a nála vendégeskedő Leonardótól.

Peruggiának nem volt nehéz dolga a lopás végrehajtásakor, hiszen akkoriban a múzeumok a képeket jobban féltették a rongálóktól, mint a tolvajoktól. A Louvre pedig éppen a későbbi elkövetővel készíttette el azt az üvegkalitkát, amelynek a képet meg kellett védenie a vandáloktól, Peruggia tehát jól ismerte az alkotást, és tárolásának körülményeit is. Miután kisétált vele a múzeumból, párizsi lakásában rejtette el a képet, és ezután hosszú ideig várt arra, hogy a kedélyek lecsillapodjanak. Két év után szánta el magát a cselekvésre, a Mona Lisát a bőröndje aljába rejtette, és elindult vele Olaszország felé, ahol már várták őt. 1913-ban ugyanis Peruggia levelet írt (romantikus módon Leonardo Vincenzóként írta alá) a műkereskedő Alfredo Gerinek, aki az Uffizi igazgatójának társaságában egy szállodai szobában találkozott az elkövetővel. A „bátor hazafit” a rendőrség természetesen azonnal őrizetbe vette, ám – mint fentebb említettük – nem esett különösebb bántódása, mindenki örült ugyanis, hogy a híres festmény különösebb sérülések nélkül került elő. 1914-ben a Mona Lisát visszajuttatták a Louvre-ba, de előbb még Olaszországban is kiállították Leonardo nevezetes alkotását.

1931-ben került nyilvánosságra az az információ, miszerint a Mona Lisa ellopásában egy argentin csaló, Eduardo de Valfierno is fontos szerepet játszott. A gyakran „Márki”-ként emlegetett férfi elsősorban spanyol mesterek hamisított képeivel üzletelt Dél-Amerikában, s ebben a középkori művészek technikáját kiválóan utánozni képes restaurátor-festő, Yves Chaudron volt a segítségére. Valfierno állítólag 1910-ben tette át működési területét Franciaországba, társa pedig a híres párizsi művésznegyedben, a Montmarte-on bérelt magának műtermet. Ha hinni lehet a beszámolójuknak, ők bérelték fel Peruggiát a Mona Lisa ellopására, hiszen tudták, hogy a híres kép számukra nagyon jó üzletet jelenthet. Chaudron feladata volt, hogy másolatokat készítsen a portréról, amelyeket aztán jó pénzért el lehetett adni gyanútlan (de kevésbé jó szándékú) műgyűjtőknek. Mindössze arra volt tehát szükség, hogy sokáig ne bukkanjon fel sehol a valódi alkotás (ezért rejtegethette azt Peruggia évekig), amikor pedig mégis visszakerült a múzeumba, Valfierno az összes becsapott „tulajdonosnak” azt mondta, hogy az övéké az eredeti, míg a Louvre-ban csak egy ügyes másolat tekinthető meg. A feltevések szerint a csalók összesen hat utánzatot készítettek a Mona Lisából (400 éves itáliai bútorokból kivágott falapokra), és adtak el jó pénzért a világ legkülönbözőbb pontjain. Meglepő érdekesség, hogy a lopást csupán másnap, augusztus 21-én vették észre a múzeum alkalmazottai, de azt is csak úgy, hogy egy fiatal művész, Louis Beraud felhívta figyelmüket az üresen lévő falra.

Ködös mosoly

A Mona Lisával kapcsolatban legtöbbször a nő titokzatos mosolyát szokták kiemelni, és számos elmélet született már arról, mi állhat a különös arckifejezés hátterében. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy Leonardo sfumatotechnikája fontos szerepet játszik benne: az olasz „ködös, füstös” kifejezésből eredő eljárásmód lényege az, hogy a körvonalak, színátmenetek nem válnak el élesen egymástól, hanem könnyedén (valóban füstszerűen) tűnnek át egymásba. A művész ezt a technikát leginkább a száj megfestésénél vitte tökélyre, ez lehet tehát a mosoly egyik titka. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagynunk az életrajzíró Giorgio Vasari feljegyzéseit sem, amelyek a mű keletkezésének körülményeire utalnak. „Leonardo, mivel Mona Lisa gyönyörű szép volt, a következő fogással élt: miközben a hölgyet festette, mindig hívott valakit, aki énekelt vagy muzsikált, folyton bohócokat tartott, hogy felvidítsák a modellt, hogy elűzzék a komolyságot” – írja Vasari, aki szerint tehát a folytonos, de visszatartott nevetési kényszer szülte meg a nő titokzatos mosolyát. Ezenkívül számos művészettörténész, orvos és pszichológus próbálta megfejteni a rejtélyt, és volt, aki terhességre, más hiányzó metszőfogakra, arcidegbénulásra, súlyos szívproblémákra gyanakodott, egy félezer éves, többször restaurált, átalakított festmény alapján azonban természetesen lehetetlen pontos kórképet adni a rajta szereplő modellről.

Figyelemreméltó meglátásnak számít ugyanakkor a – David Hockney festőművészről és Charles Falco optikával foglalkozó tudósról elnevezett – Hockney–Falco-tézis, amely szerint a XV. század elején nem véletlenül következett be hatalmas minőségi ugrás a festészetben. A szinte fényképszerű portrék megjelenése szerintük elsősorban a camera obscura elnevezésű optikai eszköz alkalmazásának köszönhető, az általa vetített képet ugyanis a művészeknek csupán körbe kellett rajzolniuk a vásznon vagy táblán. Az elmélet megalkotói szerint részben vagy egészben a Mona Lisa is így készülhetett, nemcsak Leonardo zsenialitásának köszönhető tehát a mű tökéletessége. A későbbi alkotók (például a XVI. század második felében született Caravaggio) aztán domború tükröket is alkalmaztak a camera obscura nyílásában, s ezzel tovább tökéletesítették az eszközt. Ezek a találmányok egyébként a középkorban is léteztek már (vagyis valóban használhatták őket), amire jó bizonyíték Jan van Eyck 1434-ben született alkotása, az Arnolfini házaspár, ezen ugyanis egy domború tükör jelenik meg a hátsó falon.

Hiányzó szemöldök?

Kering egy olyan legenda is a Mona Lisával kapcsolatban, miszerint a nő arcán bizonyos hiányosságokat fedezhet fel az alapos szemlélő. „Különös, hogy e bájos nőnek nem volt szemöldöke” – írja róla az elsősorban regényszerzőként ismert Stendhal az 1800-as években, ám pár évszázaddal korábban Vasari még másképp látta ugyanazt a portrét. „A szemöldök úgy van megfestve, hogy szinte látni lehet, hogyan nőnek ki az egyes szálak a testből: egyik helyen sűrűbben, másik helyen ritkábban, a bőr pórusait követve” – olvasható a középkori alkotó kiváló munkájában, A legkiválóbb festők, szobrászok és építészet élete című összefoglalásban. A modern vizsgálatok is bebizonyították, hogy a nőnek eredetileg valóban volt szemöldöke, csupán egy rosszul sikerült tisztítási kísérlet halványította el teljesen. Az ábrázolt hölgynek egyébként olyan erőteljes, határozott vonalú a szemöldökcsontja és homlokeresze, hogy ez a mai hiányosság egyáltalán nem feltűnő. Jellegzetes a figura kéztartása is, a balon nyugtatott jobb kéz kiegyensúlyozottságról és magabiztosságról árulkodik, ezért a későbbi alkotók is szívesen alkalmazták a modellek ilyesfajta beállítását a képeiken. Ma már az eredeti festményen nem látszik, ám a róla született utánzatokon jól kivehető, hogy az egyszerű ruhába öltözött asszony az ablak előtt egy karosszékben ül, s bal keze ennek karfáját markolja. Köztudott, hogy Leonardo a Mona Lisát állandóan szépítgette, alakítgatta, és sohasem tartotta befejezettnek. Az erre utaló hiányosságok leginkább a nő kezein figyelhetők meg, az ujjak nem igazán befejezettek, ráadásul a művész többször is átfestette őket, hogy ráleljen a helyes tartásra. Idős korában aztán már nem nagyon tudott foglalkozni az állandóan magával hordott műalkotással, a festőt ugyanis feltehetőleg paralízis, részleges bénulás kínozta, így a kezét nem mindig tudta használni. (Ezen az sem segített, hogy Leonardo „kétkezes” volt, vagyis a ballal is éppen olyan kiválóan rajzolt, mint a jobbal, de a betegség az egész testén elhatalmasodott.)

A festő ujja

Leonardo da Vinci műveinek azonosításában – érdekes módon – nagyon sokat segített a festő ujjlenyomata, a kiváló alkotó ugyanis több munkáján is ott hagyta ezt a jellegzetes szignót. Nem feltétlenül szakmai hiúság vezérelte az ilyen esetekben, inkább az, hogy szerette finoman, kézzel is eldolgozni a felvitt festéket. Ennek megfelelően többnyire a mutató- vagy középső ujj lenyomata maradt ránk, például Ginevra de’ Benci portréján, vagy a Szent Jeromost ábrázoló képen. A korai műveken az azonosítást könnyebb elvégezni, hiszen ekkor még egyedül dolgozott, később azonban segítőkkel, tanítványokkal, akik – kevéssé ismert módon – még a Mona Lisáról is készítettek utánzatokat. Némely esetben a bal kéz valamelyik ujjának mintázatát lehet felfedezni a képeken, ami szintén Leonardo „kétkezességét” támasztja alá. Az antropológusok az ilyen aprócska jelekből is képesek fontos következtetéseket levonni, például arra vonatkozólag, hogy valóban arab származású lehetett-e a művész vér szerinti anyja, illetve milyen táplálékot fogyasztott az általában vegetáriánusnak tartott Leonardo (aki festés közben szívesen evett). A sok esetben csupán részleteiben fennmaradt ujjlenyomatok száma több százra tehető, vagyis egy ilyen hatalmas „adatbázis” birtokában már komoly kutatásokat lehet végezni.

Veszélyben

A Mona Lisa népszerűsége 1911-es elrablását követően nőtt meg igazán, s a híres festményt ezután fokozottan védték mindenfajta bűncselekmény ellen. A Vincenzo Peruggia-féle ügybe egyébként belekeveredett a költő Guillaume Apollinaire és a festő Pablo Picasso is, de hamarosan sikerült tisztázniuk magukat a vádak alól. Kiderült, hogy a híres művészek „csupán” más, a Louvre-ból ellopott szobrocskákat birtokolnak, amelyeket sajnálkozva visszaadtak, és mivel úgy tűnt, hogy nem tudtak a műtárgyak bűnös eredetéről, gyorsan ejtették is ellenük a vádakat.

A II. világháború idején a festményt (a múzeum szinte összes kincsével együtt) biztonságos helyre szállították, így nem került a szisztematikusan fosztogató németek kezére. 1956-ban azonban a Mona Lisa kisebb károkat szenvedett, amikor egy vandál savat fröcskölt az alsó részére, és még ugyanebben az évben egy bolíviai bűnelkövető hajított követ a képre, megrongálva a bal könyöknél lévő részét, amelyet ezért restaurálni kellett. 1974-ben Tokióban vörös festéket fújtak Leonardo alkotására, 2009-ben pedig a Louvre ajándékboltjában vásárolt csészéjét vágta hozzá egy orosz nő, de a kép mindegyik esetben sértetlen maradt. Ehhez természetesen hozzájárult az is, hogy egy jó ideje már golyóálló üveg óvja a világ legértékesebb festményét.

1963-ban a Mona Lisát egy luxushajón Amerikába szállították, mégpedig egy olyan speciális tartályban, amely a jármű elsüllyedése esetén is a víz felszínén maradt volna. A parton rendőrök és titkosügynökök várták a képet, Washingtonban pedig maga Kennedy elnök és felesége leplezte le a különleges kiállítási tárgyat a nagyközönség előtt. A fővárosból a festményt a New York-i Metropolitan Múzeumba vitték, ahol néhány hét alatt több mint egymillióan tekintették meg. Mint később kiderült, az egyik éjszaka csaknem katasztrófa történt, beindult ugyanis a plafonba épített tűzoltó szerkezet, és órákon keresztül folyt a víz a felbecsülhetetlen értékű műalkotásra. Bár az őrök a szemcsés képet adó fekete-fehér képernyőn nem észlelték a bajt, a kép elé helyezett üveglap megvédte a festményt.

Irodalom21 – A debreceni magyartanárok lapja. Kövessen minket!