A magyar Botticelli

2007. június 8-án bombaként robbant a hír: az esztergomi studiolo reneszánsz falképeit Sandro Botticelli készítette. A szenzációs felfedezés mögött a restaurálásokat tíz éve vezető Wierdl Zsuzsanna és az ELTE művészettörténeti tanszék professzora, dr. Prokopp Mária kutatásai álltak. A Firenzében bejelentett új attribúciót felkarolta a politika és felkapta a média – csak a szakma fogadta hűvös elutasítással. Művészettörténész-körökben sokan csóválták a fejüket, de a nyilvánosság előtt kevesen vállalták fel véleményüket. Dolgozhatott-e egy sztárfestő az esztergomi várhegyen? Miről árulkodnak az átfestések alól előkerült eredeti ecsetvonások? Működhet-e a stíluskritika a nedves vakolatra készült alárajzolás és alászínezés alapján, ha a freskó felső rétege, maga a „festmény” lekopott? És főként: mekkora művészeti piacot jelentett a quattrocento Magyarország?
Folytatás itt.

Rolin kancellár és a titokzatos alakok

Jan van Eyck németalföldi festő 1435-ben készítette el a Rolin kancellár Madonnája című képét, amely ma a párizsi Louvre-ban tekinthető meg. A reneszánsz kiváló flamand alkotója számos rejtélyes utalással, a mai ember számára talán már kevésbé érthető szimbólummal tűzdelte tele művét, az előtérben látható alakok plasztikus ábrázolása és a finom részletességgel kidolgozott táj ugyanakkor a jelenkor szemlélőjét is azonnal elbűvöli.

Folytatás itt.

A pápa rinocérosza

A Gyula melletti Ajtós faluból származó ősökkel büszkélkedő Albrecht Dürer az egyik legelismertebb festőnek és grafikusnak számított a reformáció Németországában. 1515-ben született egyik legkülönösebb munkája, a rinocéroszt (vagyis orrszarvút) ábrázoló fametszete, amelyet a művész mások elmondása alapján alkotott meg, vagyis úgy, hogy maga nem is látta az Európában akkoriban szinte ismeretlen állatot.

Folytatás itt.

Leonardo: Utolsó vacsora

Leonardo milánói freskója a művészettörténet által talán legtöbbet elemzett, és legrejtélyesebbnek tartott alkotása. A Santa Maria delle Grazie kolostor refektóriumát, vagyis ebédlőjét díszítő falkép két esztendő alatt készült el, s bár számos változtatás (általában dilettáns beavatkozás) történt rajta az évezredek folyamán, hajdani fényét máig megőrizte – akárcsak súlyos titkait.

Folytatás itt.

Ki kicsoda az Utolsó vacsorán?

Hitler múzeuma

A fiatal korában festőnek készülő Adolf Hitler egész élete során nagy rajongója volt a művészetnek. Hatalomra kerülve el is döntötte, hogy kedvenc városában, Linzben felépíti minden idők leghatalmasabb és leggazdagabb anyaggal rendelkező múzeumát, amelynek kincseit a világ leghíresebb képtáraiból, kiállítóhelyeiről és műgyűjtőitől kívánta megszerezni – szép szóval vagy erőszakkal. Folytatás itt.

Nefertiti mellszobra

Az ókori Egyiptom egyik leghíresebb személyisége volt IV. Amenhotep (más néven Ehnaton) fáraó felesége, a szépséges Nofertiti (Nofretete), akinek pompás mellszobra, az antik művészet valóságos műremeke jelenleg Németországban tekinthető meg. Az európai nagyhatalom egy szemtelen csel révén szerezte meg a csodálatos büsztöt, amelyet Egyiptom már az 1930-as évektől megpróbált visszaszerezni – szerintük jogtalan – tulajdonosaitól. Adolf Hitler kancellár és Führer azonban valósággal beleszeretett a 3300 éve élt királynőbe, és a szobrot Germania, az általa megálmodott főváros művészeti múzeumának fő darabjául szánta.

Folytatás itt.

Szakálltalan Krisztusok

A Megváltó Krisztust a mai ember többnyire szakállt és bajuszt, valamint hosszú sötét hajat viselő férfiként képzeli el, ami nyilvánvalóan a templomokban és a különféle műalkotásokon látható ábrázolások következménye. Ám ez nem volt mindig így, hiszen még a XV. században is akadtak olyan alkotók, akik csupasz arccal festették meg Jézust, és ezzel nem követtek el eretnekséget, hanem éppen ellenkezőleg: visszanyúltak a keresztény gyökerekhez.

Folytatás itt.

A római farkas

A csecsemő Romulust és Remust szoptató anyafarkast ábrázoló bronzszobor mindenki számára a hatalmas és legyőzhetetlen ókori Római Birodalmat szimbolizálja. A Capitolium múzeum egyik termében kiállított műalkotást korábban egyértelműen etruszk munkának tartották, ám a közelmúltban felmerült a gyanú, hogy részben vagy teljes egészében középkori hamisítvány lehet.

Folytatás itt.

A világ legnagyobb bronzszobra

Talán kevesen csodálkoznak azon, hogy a világ legnagyobb bronzból öntött szobra Oroszországban, egészen pontosan Szentpéterváron található. Az ágaskodó lovon ülő Nagy Pétert ábrázolja, de a francia Étienne-Maurice Falconet alkotása nem a cár megbízására készült, hanem kései utóda, II. Katalin emeltette. A bámulatos műalkotás talapzatául szolgáló kő szintén alighanem a legnagyobb, amit emberi erővel valaha is megmozgattak a történelem során.

Folytatás itt.

Munkácsy Krisztusai

A Lieb családnéven született Munkácsy Mihály másfél évtized alatt, 1881–1896 között festette meg hatalmas olajképeit, amelyeket ma Krisztus-trilógiaként ismerünk. Az alkotásokat a XIX. század legvégén óriási lelkesedéssel fogadta a kritika és a közönség egyaránt, a sors fura fintoraként azonban maga a művész a három festményt sohasem láthatta együtt.

Folytatás itt.

Leonardo három Sziklás Madonnája

Az itáliai reneszánsz talán legnagyobb művész-polihisztora, Leonardo da Vinci az 1480-as években festette meg a Sziklás Madonna című táblaképét, amelyet a következő két évtizedben még két újabb, az eredetitől alig különböző változatban ismét elkészített. Vajon mi vitte rá a korszak kiemelkedő géniuszát, hogy erre a témára pazarolja idejét és energiáját, miközben számos álma megvalósítatlan maradt?

Folytatás itt.

Raffaello: Az athéni iskola

Az itáliai reneszánsz kiváló tehetségének számító Raffaello 1508-ban kapott megbízást II. Gyula pápától a vatikáni palota termeinek, a „Stanzáknak” a kifestésére. Az athéni iskola című freskó (amely a filozófia dicsőítésének számít) annyira elnyerte a szentatya tetszését, hogy ezután az összes helyiséget az urbinói művésszel dekoráltatta. Raffaello a képen sok száz esztendő legkiválóbb elméit vonultatta fel, köztük számos ismert kortársát, s a szereplők közül legalább két tucatot ma is azonosítani tudunk.

Folytatás itt.
Ki kicsoda Az athéni iskolában? / English Who is Who at Raphael's School of Athens?

Az Eiffel-torony

A 324 m magas Eiffel-torony a nagy francia forradalom 100. évfordulójára készült el. Kezdetben a párizsi lakosok idegenkedtek tőle, Maupassant, Dumas, Verlaine és más neves művészek levélben tiltakoztak az „új Bábel” ellen, ám idővel a kedélyek lecsillapodtak. Ehhez az is hozzájárult, hogy az illetékesek megígérték: 20 év elteltével lebontják a világkiállításra épült vastornyot.

Folytatás itt.

Rembrandt - Éjjeli vagy nappali őrjárat?

Az utókor az Éjjeli őrjárat címet adta Rembrandt hatalmas méretű, közel 16 m²-es festményének, pedig a képen ábrázolt jelenet valójában nappal játszódik, s csupán a vászon, illetve a rajta lévő lakkréteg feketedett be az idők során. Az amszterdami lövészek népes csoportja éppen egy sötét udvarból lép ki a vakító napsütésbe, de van közöttük egy olyan személy is, aki első látásra sehogyan sem illik a kompozícióba.

Folytatás itt.

Szent Teréz eksztázisa

A barokk szobrászművészet egyik legjobban sikerült alkotása Bernini márványból és aranyozott bronzból készült munkája, a Szent Teréz eksztázisa. A római Santa Maria della Vittoria-templom Cornaro-kápolnájában elhelyezett remekmű elvileg egy vallásos témát dolgozna fel, sokan azonban az aléltan heverő fiatal lány mozdulataiban és arckifejezésében a női orgazmus profán megjelenítését vélik felfedezni.

Folytatás itt.

A Mona Lisa titkai

A festőművészet leghíresebb alkotása minden bizonnyal a felbecsülhetetlen értékű Mona Lisa, amely a párizsi Louvre-ban található. Leonardo da Vinci 1503 és 1506 között készült képe a rejtélyessége, szépsége és utánozhatatlan technikai kivitelezése révén méltán vált a világ legkiválóbb képzőművészeti munkájává. A mindössze 77×53 cm méretű, nyárfalemezre festett táblakép számtalan különös titkot rejt, szinte lehetetlenség is valamennyit számba venni. Folytatás itt.

Nem az alma volt a tiltott gyümölcs?

„És monda az asszony a kígyónak: A kert fáinak gyümölcséből ehetünk; De annak a fának gyümölcséből, mely a kertnek közepette van, azt mondá Isten: abból ne egyetek, azt meg se illessétek, hogy meg ne haljatok. És monda a kígyó az asszonynak: Bizony nem haltok meg; Hanem tudja az Isten, hogy a mely napon ejéndetek abból, megnyilatkoznak a ti szemeitek, és olyanok lésztek mint az Isten: jónak és gonosznak tudói.”

Mózes I. könyvében olvashatunk a tiltott gyümölcsről, amely miatt az Úr kiűzte az első emberpárt a Paradicsomból. A legtöbb ember úgy tudja, hogy a tudás fájának termése az alma volt, ám a Biblia a gyümölcsöt valójában nem nevezi meg. A téves elgondolás talán a görög mitológia hatása, Paris királyfi az ismert történetben ugyanis aranyalmát adott az általa legszebbnek tartott istennőnek, és ezzel hozzájárult a trójai háború kirobbanásához. A középkori (elsősorban az antikhoz vonzódó reneszánsz) festők is félrevezethették a keresztény híveket, hiszen vallási témájú képeiken legtöbbször almaként ábrázolták az Éva kezében tartott gyümölcsöt – feltehetőleg azért is, mert ez meglehetősen köznapi és szinte mindenfelé fellelhető csemege volt a kor Európájában.

Az alma régen Palesztinában, a Biblia földjén is elterjedtnek számított, bár ma már viszonylag kevés ilyen fát találhatunk arrafelé. A zsidók a termését az élet gyümölcsének tartották, nemhiába említi meg a Szentírás is a sáskák által elpusztított értékesebb növények között: „Elszáradt a szőlőtő; a fügefa elhervadt; a gránátfa, a datolyafa és az almafa, a mezőnek minden gyümölcsfája kiaszott.” Néhányan a mai Izrael táján elterjedtebb narancsot gondolják a tiltott gyümölcsnek, de ez – arab közvetítéssel – csak a XV. században került erre a vidékre (hasonlóan a citromhoz, amelyet a perzsáknak köszönhetnek). Mivel Ádám és Éva fügefalevélből készített magának ágyékkötőt, akadnak olyanok, akik erre a húsos termésű növényre gyanakodnak, így néhány festményen ez is szerepel. A leggyakrabban megörökített almáról a magyar néphagyomány is tiltott gyümölcsként vélekedik, amelyre az „ádámcsutka” kifejezésben talál indoklást: ez akkor „nőhetett” a férfiak torkára, amikor megkóstolták az édenkert fájának gyümölcsét. Az alma ilyesfajta „bűnbe esése” egyébként feltehetőleg egy fordítási hibának köszönhető, a latinban ugyanis a „malus” jelenti a gömbölyű gyümölcsöt, míg a „malum” értelme „rossz, gonosz”, s ha hinni lehet a magyarázatnak, akkor minden további félreértés ebből eredhet.

Irodalom21 – A debreceni magyartanárok lapja. Kövessen minket!

Botticelli, az olasz egység előhírnöke?

La Primavera, vagyis A Tavasz címet viseli Sandro Botticelli 1482-ben keletkezett, hatalmas méretű táblaképe, amely a firenzei Uffizi-galériában tekinthető meg. A reneszánsz korának egyik legszebb, hihetetlen precizitással és részletességgel megfestett alkotása Lorenzo di Pierfrancesco de’ Medici számára készült házasságkötése alkalmából. Néhányan viszont úgy vélik, hogy az örök szerelmet szimbolizáló kép meghökkentő politikai tartalommal bír.

Ha mitológiai jelenetként értelmezzük a festményt, akkor balra Merkúrt láthatjuk, a vörös leples isteni hírnököt, mellette pedig a három Grácia, Zeusz lányai lejtenek könnyű táncot. Középen áll Vénusz, a szerelem és szépség istennője, fölötte Ámor szórja nyilait. A jobb oldalon egy érdekes történet bontakozik ki a szemünk előtt, a fák mögül kikerekedett orcával előtörő Zephir, a langyos nyugati szél veszi üldözőbe Flórát, a virágok istennőjét. A bájos hölgy később a csábító felesége lett, így a pazar díszítésű ruhában virágokat szóró nőalak ismét csak ő lehet, kis idővel később, immár a nász után. Flóra a kedvesétől, Zephirtől kapta azt a különleges képességet, hogy minden virággá változik, amihez csak hozzáér.

Van azonban a képnek egy mélyebb, szimbolikus értelme is, amely a felbukkanó jelképek segítségével fejthető meg. A háttérben látszódó babérlevelek (latinul „laurus”) a Lorenzo névre, míg a narancsok („mala medica”) a Medicire utalnak, vagyis a gazdag firenzei család fejére. Néhány szakértő szerint a festménynek rejtett politikai üzenete van, mégpedig a sokak által áhított (ám az egymással folyton civakodó városállamok miatt megvalósulni nem tudó) olasz egység létrejöttét sürgeti. A magasban röpködő Ámor nevét visszafelé olvasva Rómát kapjuk, Flóra pedig Firenzére utal, amelynek a neve a „virág” szóból ered és a címerében is egy liliomot találunk. A három Grácia (közülük a jobb oldali a kor egyik nagyasszonyát, Caterina Sforzát mintázza) három nagy itáliai városállamra, Pisára, Nápolyra és Genovára utal, míg Merkúr Milánóra, Zephir és a nimfa pedig Bolzanóra és Velencére. Egy másik magyarázat szerint a Botticelli-mű Dante Isteni színjátékának képi megfogalmazása lehet. Ha ez így van, akkor a gyümölcsért nyúló bal oldali alak nem Merkúr, hanem Ádám, mellette a három isteni erény (Hit, Remény és Szeretet) látható, aztán Dante elbeszélő költeményének női főszereplője, Beatrice, végül pedig a szintén az Isteni színjátékban szereplő Matilda, valamint Éva és az őt üldöző Sátán bibliai alakjai.

Irodalom21 – A debreceni magyartanárok lapja. Kövessen minket!

Leonardo da Vinci elveszett freskója

Meglehetősen kicsi a valószínűsége annak, hogy a középkori művészet valamelyik nagy alakjának egy eddig ismeretlen remekműve kerüljön elő napjainkban. A sok száz éve élt alkotók munkásságát, életművét régóta lezártnak tartjuk, ám ha beigazolódik a régi sejtés, és valóban rábukkannának Firenzében Leonardo da Vinci megsemmisültnek hitt freskójára, az minden idők egyik legnagyobb kulturális szenzációja lenne.

A hosszú ideje bizonytalan sorsú remekmű az Anghiari csata című falkép, amelyet a művész a firenzei városháza nagytermében festett 1503-tól. A megörökített ütközetre 1440-ben került sor, és ebben a Mediciek (velencei és pápai szövetségben) fényes győzelmet arattak Milánó felett. Leonardónak nem volt könnyű dolga a mű megalkotásakor, hiszen vele egy időben Michelangelo dolgozott a szemközti falon, mégpedig egy fürdőző katonákat ábrázoló freskón. Sajnos ez a mű biztosan nem készült el, a Dávid-szobor híressé vált alkotóját ugyanis a pápa Rómába rendelte, arra viszont jó esély van, hogy Leonardo befejezte a maga képét, és az az utókorra maradt, még ha szemmel ma még nem is látható.

Néhány művészettörténész úgy gondolja, hogy az elveszett műremek Giorgio Vasarinak a marcianói (scannagallói) csatát ábrázoló freskója mögött rejtőzhet. A művészeti írónak is kiváló Vasarinak ugyanis aligha lehetett szíve elpusztítani nagy elődje mesteri munkáját, sőt inkább meg akarta azt menteni, így egy ravasz cselhez folyamodhatott. Egy újabb falat emelt a Leonardo-művet hordozó fal elé, s az Utolsó vacsoránál háromszor nagyobb freskó így megmenekülhetett. Bizonyíték még nincs rá, de Firenzében már nekiláttak a helyiség alapos átvizsgálásának, vagyis jó esély van arra, hogy a sokak által „átütő erejűnek” nevezett kép hamarosan régi pompájában ragyogjon.

Vasari 1563-ban festette a Marcianói csata című falképét, vagyis a Leonardo-remekművet azóta nem láthatta emberi szem. Különféle vázlatokból (a leghíresebb a Rubens által készített másolat) mégis nagyon jól ismerjük, központi csatajelenetén a firenzei vezéreket, Piergiampaolo Orsinit és Ludovico Scarampót láthatjuk, valamint a vesztes milánói felet irányító Niccolo és Francesco Piccininót. Ha igaz a művészettörténészek feltevése, akkor Vasari műve mögött (2-3 cm-es rést követően) még ma is fellelhető az Anghiari csata, és erre utalhat a Marcianói csatán hagyott aprócska nyom is. Vasari az egyik tömegjelenetben elrejtett egy picinyke zászlót, amelyen a következő olasz felirat látható: „Cerca trova”, vagyis „Aki keres, talál!” Rubens egyébként 1603-ban készítette el híres másolatát a képről, mégpedig Lorenzo Zacchia 1558-as munkája alapján, aki feltehetőleg még láthatta az eredeti freskót a városháza falán.

Irodalom21 – A debreceni magyartanárok lapja. Kövessen minket!

A lovas szobrok rejtélye

Van egy közkeletű vélekedés a lovas szobrokkal kapcsolatban, miszerint ha az állat két mellső lába a levegőben rúgkapál, akkor a gazdája csatában esett el, egy felemelt pata a harcban szerzett súlyos sérülésre utal, ám ha a nemes paripa négy lábbal áll a talapzaton, az azt jelenti, hogy lovasa természetes módon halt meg, és költözött át a túlvilágra. De valóban létezik-e a különleges kód, és tudott-e róla minden szobrászművész?

Az állítás első hallásra meglehetősen tudománytalannak tűnik, és a tapasztalatok is azt mutatják, hogy nem sok köze van a valósághoz. Elég például csak a törököket legyőző Savoyai Jenő szobrait megfigyelnünk, amelyek egyikén (a budai Várban) a ló mind a négy lábával szilárdan a földön áll, míg egy másik változaton (Bécsben) ágaskodó paripán látható a hadvezér-herceg. Ez már önmagában is ellentmondás, de ha a mítoszt igaznak feltételezzük, akkor a magyarországi verzió a helyes, Savoyai Jenő ugyanis természetes halállal halt meg, szélütés következtében 1736-ban. Több tucat amerikai szobron elvégzett vizsgálat is azt támasztja alá, hogy a kód legfeljebb csak minden harmadik esetben teljesül, így viszont nem minősül törvényszerűségnek. Az Amerikai Egyesült Államokban egyébként a mítosz egy újabb elemmel egészül ki: azoknak a tábornoknak, akik túlélték a polgárháborút, a szobrai észak felé néznek, míg az elesetteké délnek, de ennek sincs 100%-os valóságalapja.

A legenda támogatói ugyanakkor azt mondják, hogy a lábakra figyelő ábrázolási mód csak a középkorban, illetve előtte volt jellemző, később pedig már csak esztétikai szempontok vezérelték a művészeket. Ám ha megvizsgáljuk a két leghíresebb ilyen jellegű reneszánsz műalkotást, akkor szintén elbizonytalanodhatunk a feltevés igazságát illetően. Donatello a XV. században Gattamelata padovai zsoldosvezér lovas szobrát készítette el, míg Verrocchio a velencei Colleoniét. Ezeken a paripák egyik lába emelkedik a magasba, ami csatában szerzett súlyos sérülésekre utalna, ám ez a hadakozásból élő katonáknál gyakori dolognak számított. Annyi bizonyos, hogy egyik zsoldosvezér sem ütközetben esett el, hanem természetes halált halt, az előbbi 73, az utóbbi pedig 75 esztendős korában. Ezek alapján egyik szobron sem kellene felemelt lábbal ábrázolni a lovat, és ezt Donatellónak és Verrocchiónak is tudnia illett volna. A művészek ugyanakkor nem erre figyeltek, hanem igyekeztek tudásuk legjavát nyújtani a műalkotások kiöntésekor, márpedig egy lovas szobrot annál nehezebb elkészíteni, minél kevesebb szilárd ponton rögzül a talajhoz. Aki ezt a feladatot hibátlanul meg tudta oldani, és megoldást talált a hatalmas bronzalkotások súlyelosztási-egyensúlyi problémájára, azt a legnagyobbak közt tartották számon.

Irodalom21 – A debreceni magyartanárok lapja. Kövessen minket!